Cécó, ez jut eszembe. Az első kapunál megúszom az ellenőrzést, valószínű túl kúl vagyok. Kalap, gitár, frankó művésznadrág. Még magamnak is tetszem, leszámítva a plusz 10 kilót, ami zsírhurkákat képez a derakamon. What a shame.
Első kapu pipa, második gócpont az útlevél csekkolás. Márcsak pszichológiából is megvárakoztatnak. Beszélgetnek egyet, amíg én halálra mosolygom magam, hogy bizonyítsam nem vagyok bűnös, nem vagyok terrorista, mosoly-mosoly. Nem árulom el, hogy kurvára kiszolgáltatottnak érzem magam, egy nyavajás garázda alkatnak, akit meg lehet nyilvánosan hurcolni, mert önszántából akar a híres-neves Izráelbe lépni.
Ahhá visszaadja a papírjaimat, a pecséttel benne és a végén egy öszinte kedves mosollyal búcsúzik. Innen tudtam itt a kínzás tényleg a meló. Na de örülök és haladok a csomaghoz, majd mikor kihorgásztam egyből kifelé, azaz vissza felfelé veszem az utat. Izraeli grafikusok művei, Izrael népszerűsítésére kiírhatott pályázat munkáinak tűnnek a falon lógó dekorációk. Nem először fog el az az érzés, hogy az Izraelieknek nincs ízlésük. Aztán eszembe jut, hogy miről is beszélek. Ízlésssssssss...sssssss....sssssss.
És kint is vagyok, Noga egy kézzel készített táblával vár: Welcome Kati I Love (szívrajz) You és egy hélium lufi, szintén egy vörös szív.
Megérkeztem. Megérkeztem valahova. Amikor megérkezünk a lakáshoz, az ajtón ismét egy tábla: Welcome Home Sunshine. Szóval haza érkeztem volna? Neki állok kideríteni.
